Az Élet, a Világmindenség, meg Minden blogja

Március 15-én a Kispál és a Borz, a Kiscsillag és a Budapest Bár tagja, énekese, az előző kettő dalszövegírója megkapja a legnagyobb magyar állami kitüntetést, a Kossuth-díjat. Egyértelműen megérdemli.

Kis összeállítás abból, miért is...

És mindez csak egy kis töredéke az életműnek :))) A zenekarokon kívül még filmekben szerepel(t?), szerepelt a Lehet Más a Politika és a Humanista Párt EP-listáján, vezetett irodalmi műsort a Duna TV-n, és persze 22 éve ő Magyarország legjobb dalszövegírója.

És ő maga mit gondol?

Kossuth-díj közlemény

Mivel idejekorán nyilvánosságra került a hír, és rengetegen keresnek emiatt, de nem tudok napokat telefonálni a munkám mellett, a következő közleményt írtam:

 

Nagy meglepetéssel és örömmel értesültem arról, hogy nemzeti ünnepünkön, március 15-én, Kossuth-díjat kapok. Mivel ez a magyar művészek számára adható legmagasabb állami kitüntetés, óriási megtiszteltetés ért, hiszen egy olyan műfaj képviselőjeként vehetem át viszonylag fiatalon ezt a díjat, amelyik a mai napig giccsadót fizet a termékei után (idén eltörlik végre). Köszönettel tartozom kollégáimnak, zenészbarátaimnak, de elsősorban a Kispál és a Borz volt és mai tagságának. Ez a díj természetesen az övék is, hiszen mindig velük, közösségben dolgoztam. Köszönöm a többieknek, a Kiscsillag zenekarnak, a Csík zenekarnak, a Budapest Bárnak, a Véletlen zenekarnak, akiktől szintén nagyon sokat tanultam és kaptam. Szüleimnek, családomnak. Köszönöm a rengeteg gratulációt, amit ismerőseimtől és ismeretlenektől is kaptam. Köszönöm magamnak az öltönyt, amit ez alkalomból vettem. Remélem nem fognak sokkal többen magázni.

 

Lovasi András

(A Kispál és a Borz honlapjáról)

Egy, csak egy legény van talpon a vidéken,
Meddig a szem ellát puszta földön, égen;
Szörnyű választási program reng araszos vállán,

Orra alatt legénytoll dzsungeledzik marhán.

(Arany János rajongóitól utólag is elnézést kérek. Az itt következő bejegyzés bár részrehajlónak tűnhet, nem az. Vagy mégis.)

Áprilisban (igaz, most nem elsején, bár az illene legjobban a mai helyzethez) újra választ az ország népe (azaz, a 18. év feletti lakosság azon része, aki akar, és tud szavazni.) A kampányok elkezdődtek. Az úton útfélen láthatjuk a "szebbnél szebb" választási plakátokat az "okosabbnál okosabb" jelszavakkal (Itt az idő!, Új jelölt, új program, Magyarország a magyaroké, 20 évet a 20 évért, stb.), és itt vannak a programok is szebbnél szebb igéretekkel, az egyetlen kivétel ez alól Bajszos Laliék (engedtessék meg így hívnom Őt) programja, akik szintén szép dolgokat ígérnek, viszont tudják, hogy ez hogy valósítható meg. (Legalábbis nagyon úgy tűnik.)

Nézzünk bele...

• a társadalmi alaphelyzet zavara (benne a pedagógus státusz ambivalens volta);
  
  
• az oktatás társadalmi jelenlétének kialakulatlansága, kidolgozatlansága az egyéb területeken (élethosszig tartó tanulás, összekapcsolva átképzésekkel, a szakképzés helyzete és dezintegráltsága);
  
• az általános transzparencia hiánya, kompetencia zavar, az iskolai intézmény státuszának bizonytalansága;
  
  
• a valóságos, konszenzussal elfogadott oktatási célok meghatározásának hiánya;"

Ez egy részlet a közoktatási programból. Amit én itt észrevettem, az az érthetőség hiánya. Az MDF programja nagyrész ilyen megfogalmazású mondatokból áll, egyedül a leegyszerűsített verziót lehet megérteni, abból pedig nem derülnek ki a részletek, és ígérgetésnek tűnik az egész. Bajszos Lali bá'-ék programja biztos nagyon szép és nagyon jó, csak hát az emberek 95% nem érti meg, csak az ígérgetéseket. Érthetetlen szöveggel nem lehet választásokat nyerni. Az emberek nagy része nem rendelkezik enciklopédikus tudással, és sajnos sokan az alapművéletséget sem szerezték meg (köztük diplomások is). Tehát az emberek egyszerű, mindenki számára érthető megfogalmazást szeretnének, mint amilyen az "Itt az idő!", vagy a "Magyarország a magyaroké" (Jamaica meg a jamaicaiaké, nemdebár?). A normális programot a legbénább kampánnyal, és szakzsargonnal lehet a legjobban elrontani.

Néhány gondolatom az utóbbi időből, egy komoly és egy baromság, de az az igazság, hogy én sem tudom melyik melyik... Szóval ne vegyétek komolyan egyiket se, én se teszem, mert akkor komolyan kéne vennem magamat is.

- A Kárpátia kommersz rockzenét játszik, de a Jobbik fajtából...

- A válaszójogot megvonnám bizonyos értelmi szint alatt lévőktől. A mai magyar alkotmány csupán az orvosilag is mentálisan betegnek minősített emberektől veszi el ezt a jogot. A véleményem, amit Relling doktor is hangoztat(ott): Ki nem beteg a mai világban? Vagy egy kicsit újabb idézet: "Józanész, mikor kimész én becsukom az ajtót, ne jöhessél többet újra..."

(Megjegyzés az utóbbihoz: így aztán nem nyerne se az MSZP, se a Fidesz, se a Jobbik, se az SZDSZ (mondjuk ők máshogy se), bár nagyon kevés szavazó lenne, de azok rendesen szavaznának. Itt jön egy zárójel a zárójelen belül:[íme az optimizmusom :)])

Paul Verlaine:
Őszi dal

Még hegedül,
Sírva dől
Az ősz,
Sebzi szívem:
Epekedem...
Legyőz.

Fakón fojt,
Csengve szólt
Az óra.
Emlékezem,
(Sírva teszem)
Az óra.

Elindulok,
Vihart hozok,
Itt s ott,
Engem is visz,
Levelét; hisz
Halott.

saját fordítás/ferdítés

    Herr Heimer már tizenöt éve egyedül élt. Ekkor halt meg utolsó társa, felesége, Irina. Frau Heimer az akkori szovjetúnióból érkezett az akkori Német Demokratikus Köztársaságba fiatal tanárnő korában. Karl akkoriban volt végzős a gimnáziumban, Berlinben. Irina német-történelem szakon végzett a leningrádi tanárképző főiskolán. Egészen kis korától imádta az orosznál valamivel könnyebb és elterjedtebb német nyelvet. Középiskolás korában falta Goethe-t, E.T.A. Hoffmannt és Thomas Mannt eredeti nyelven. Karl ezzel szemben az orosz irodalmat részesítette előnyben. Német nyelven.
    Irina huszonkék éves volt, amikor a berlini Friedrich Engels Gimnáziumba került, ahol élete végéig tanított. Karl tizennyolc éves, korán érő, magas, szőke sör- és virsliimádó ­– tipikus német, így Irina álmainak férfia – volt.
    Rögtön az első órán, az első pillantásra egymásba szerettek, és a Heimer érettségiéig plátói szerelem több, mint ötven évig tartott jó időkben, rossz időkben, gazdagságban, szegénységben – és négy gyerek társaságában – míg a halál el nem választotta őket.
    Herr Heimer mindebből semmire sem emlékezett. Alzheimer-kóros volt, meglehetősen előrehaladott állapotban. Már a tárgyak nevére se nagyon emlékezett, ezért cetliket ragasztott rájuk, amire ráírta, hogy mi micsoda. Az információkat (azaz a tárgyak neveit) a szomszédoktól tudta meg, akik érdeklődéssel vegyes szánalommal figyelték, ahogy Heimer hatalmas táblát erősít a házára, rajta HÁZ felirattal, vagy éppen ahogy a gyepbe fűnyíróval belenyírja, hogy FŰ.
    Ez semmi sem volt ahhoz képest, ami a házon belül uralkodott. A tv-hez hasonló nagy tárgyaktól kezdve a gyufásdobozig, sőt!, a gyufáig mindent beborított a felirat- és címkeáradat.
    Egy idő múlva Heimer nem tudta megmondani az orvosának, mije fáj, ezért egy biológiai atlasz és egy alkoholos filctoll segítségével ráírta a testrészeire – az orrától a talpáig – azoknak a nevét.
    Egyik reggel első pillantását egy cetlire vetette, amin rajta volt, hogy kicsoda ő, néhány fontosabb adat róla, amire még emlékezett, valami ez a néhány szó:
    "Bolt. Vásárolni. Pénztárca és bevásárlólista a konyhában."
    Felöltözött (a ruhát már előző este kikészítette), és megreggelizett. Közben a cetlit végig magánál tartotta, nehogy elfeledkezzen vásárlási szándékáról, csakhogy elfelejtette, hogy emlékezni kéne valamire. Végig a zsebében rálelt a papírdarabra és elindult a sarki kis boltba.
    Mire az ABC elé ért már nem tudta, mit is akar igazából, úgyhogy állt odakint egy kicsit.
    A bolt bajszos, barátságos arcú eladója kilépett az ajtón, és karonfogta Heimert, aki rémült arccal nézett a – szerinte – idegen emberre.
    – Vásárolni jött.
    Nem kérdezte; határozottan kijelentette, majd miközben bevezette a boltba, elmagyarázta neki, hogy ki ő is mit akar. Aztán elmagyarázta azt is, hogy Herr Heimer kicsoda és mit akar.
    Sóhajtott. Az utóbbi időben egyre többször felejtette el Karl még a boltba érkezés előtt, hogy be akar vásárolni. Ha ő nem lett volna, Isten tudja, mi történik.
    A boltos segítségével vett tejet, kenyeret, tojást, babkonzervet és sört. Pontosabban a boltos elvette Herr Heimertől a listát, levette a polcról, amit kelett, Karl pedig fizetett.
    Szerencsésen hazajutott, bár furcsálotta, hogy egy csomó ismeretlen ember köszönt neki.
    – Jó reggelt, Heimer úr! – szólította meg egy idős tanárforma valaki.
    – Jó reggelt tanár úr! – köszöntötte egy ifjú punk, aki kézenfogva jött egy másik férfival.
    Valahogy sikerült néhány óra alatt – egy két órás ebédszünettel – elpakolni, amit vásárolt, s mire végzett már délután volt.
    Elhatározta: pipázik egy jót. Elő is vette a dohányt, a pipát és a gyufát. Egész jól érezte magát, attól eltekintve,hogy két percenként meg akarta gyújtani a pipát, ami már javában égett.
    Könnyen elaludt egy kis TV-zés után. Valami kvízműsor ment, esetleg valóságshow. Mindegy, úgysem emlékezett semmire belőle.

    Berlin ébredezett, a külváros kakasai kukorékoltak, a dolgozók mentek a munkahelyükre.
    Herr Heimer is felébredt. Megpillantotta a cetlit. Nem jutott róla eszébe semmi.
    Megpróbálta elolvasni. Rájött, hogy az információ, ami a betűket, és az összeolvasásukat tartalmazza, hiányzik az agyából.
    Hirtelen pánikba esett, és kirohant az autóútra.
   
    Johann Schmidt már húsz éve volt kamionsofőr, és még egyszer sem volt semmiféle balesete, még defektje sem. Most viszont kirohant elő egy öregember. Megpróbált lefékezni, de a fékút túl hosszú volt.
   
    Karl Heimer a háza előtt, a forgalmas országút közepén állt. Egy kamionnal állt szemben.
    Vajon ez mi?

Az eminens

1

    Az a nap nem úgy kezdődött, ahogy szokott. Mert hogy is szokott kezdődni? Először is felkel a nap. Ez rendben volt. Aztán az emberek is felkelnek (bár némelyikük megelőzi a Napot), és munkába indulnak. Ez szintén megtörtént. George Smith is beült a Smartjába és elhajtott a stúdióba. Mi is volt tehát, ami másképp történt? Semmi feltűnő, csupán csak talán az a tény, hogy az emberek utoljára láthatták a napfelkeltét. Az okos emberek, akik felfedezhették volna a gikszert, mind más, szerintük fontosabb dolgokra figyeltek: keresték az AIDS, a rák és az örökös társadalmi egyenlőtlenség ellenszerét, nem is sejtve, hogy nemsokára mindez nem lesz probléma.
    George furcsán érezte magát aznap reggel. Nem tudhatta, hogy az összes többi humanoid is hasonlóan érez. Furcsa, szorítő érzés volt ez, ami az egész testén uralkodott. Eléggé erősen ahhoz, hogy feltűnjön, de nem elég erősen ahhoz, hogy foglalkozzon vele. Bekapcsolta a rádiót. Amíg a munkahelyére ért, két dal hangzott el: a Stairway to Heaven és a Highway to Hell. Hmm. Különös.
    Leparkolt és bement.
    - Hello Mary! Hello Pete! Hello John! - köszöntötte a kollégáit.
    - Hello George! Hello George! Hello George! - köszöntötték őt a kollégái.
    A sminkszobában már várták.
    - Na végre, cuncimókusmoszatom! Na huppanj bele ebbe a székbe, hadd' készítsen ki a te Alexed! - A kopaszodó sminkes ezt olyan gyorsan hadarta el, amit csak az érthetett, aki már megszokta.
    A reggeli hírek elmondása után kávéztak egy jót. A szokottól eltérően senki sem szólt a másikhoz. Valami erő arra késztette az embereket, hogy elgondolkozzanak az életükön, az emberiségen, és nagyjából mindenen, és ez sokak számára megrázó volt, mivel életükben először ekkor gondolkodtak.
    A közeli számítógép csipogott.
    - Új hírek. Megyek, megnézem. - A hírszerkesztő a harmadik hírnél abbahagyta az olvasást. Csak három hír volt. - Furcsa. Nem történt semmiféle bűncselekmény.
    - Sehol?
    - Sehol.
    - És a hírek?
    - Semmi fontos. A déli hírekbe nem kerülnek be, arra mérget vehettek.
    Újabb csipogás.
    - Ez viszont be fog. - A Marynek nevezett hírszerkesztőnek elkerekedett a szeme. - Még ma felrobban a Nap.

2

    Szóval mindenki úgy hitte, hogy a jó öreg Nap fel fog robbanni. Naiv népség. Az igazság az, hogy csak egy iszonyatosan nagy számítási hiba miatt gondolták ezt. A Nap még legalább kétmillió évig a helyén maradt.
    Nem, az túl gyors lett volna.
    A hiszékenység és a pánik ragályos. George még tizenegykor bemondta a hírt a TV-ben.
    Szerte a világon mindenfelé orgiákba és őrült dorbézolásokba fulladt a félelem. Pontosabban csak szerették volna belefullasztani, de az efféle végső halálfélelmet nem lehet olyan egyszerűen elcsitítani alkohollal, cannabisszal vagy heroinnal.
    A TV dolgozói mind elmentek, csakis George maradt ott. Szörnyen érezte volna magát, ha egy utolsó hír bemondatlan marad miatta.
    Mázlija volt.
    Egy ultraoptimista kelet-európai tudós véletlenül leellenőrizte az eredményeket, amelyek a félreértéshez vezettek, és arra jutott, hogy a Nap nem csak nem fog felrobbanni, de egész nap szépen fog sütni.
    A kelet-európai ország híradója mondta be először a jó hírt. Nagyon lassan jutott csak el a hír az USA-ba, de este nyolckor George már a stúdióban ült a kamera előtt.

3

    Az orgiákból örömünnep lett. Az őrült dorbézolások folytatódtak, csak most épp az öröm adta hozzá az energiát.
    Tizenegy órára nagyjából mindenhol elcsitult minden. Mit sem sejtve aludtak, pihentek, beszélgettek, élvezték az élet apró örömeit, vagy épp napi megszokott szenvedésükkel törődtek.
    George is otthon lett volna, ha nem aludt volna el a stúdió egyik szófáján. Mit keresett még mindig ott? Olyan érzése volt, hogy ma még lesz egy nagyon-nagyon fontos hír, amit be kell mondania. Ezért nem csatlakozott se az ünneplőkhöz, se azokhoz, akik jobban örültek volna a robbanásnak, se senkihez, aki élt és mozgott, vagy ezek közül épp egyiket sem tette.
    23:55-kor valami hátborzongató történt. Minden élő emberi lény (köztük magyarok, németek, oroszok, japánok, brazilok, bantuk, eszkimók, szóval tényleg mindenki) a szívéhez kapott. Egyszerre. Még egy utolsó pillantást vetettek arra, aki vagy ami a legfontosabb volt számukra, és öt percen belül a Föld nevű sárgolyó összes lakója halott volt. Egyetlen, kötelességtudó kivétellel.
    George is érezte a torok- és szívszorító, és nem utolsó sorban halálos érzést, ő mégis élt. Itt volt hát az idő.
    Beállította a kamerákat, elindította a felvételt, és szokott rutinjával, halálos pontosan végezte el a dolgát.
    Súgó nélkül is tudta mit kellett mondania.
    - Jó estét kívánok minden kedves nézőnek! Adásunkat egy hírrel vagyunk muszáj megszakítani. A mai napon, 2012. december 23-án az emberiség kihalt. Köszönjük szíves figyelmüket. A viszontlátásra!
    Az utolsó mondat után ő is holtan rogyott össze.

Álmos epigramma

Egyért forr a vérem:
Vágyakozva várom,
Mikor terülhetek el
Baldachinos ágyon.


Élet-epigramma

Kinn a fejed,
Benn a leved,
Sír a gyermek,
Sírba tesznek.

A kép és a plakát a Magyar Kétfarfú Kutya Párt tulajdona, tehát nem másolható szabadon. De én azért megtettem.

forrás: www.mkkp.hu

Íme:

Vagy tán ezekből kellett volna választanom?

Ez is jó, csak hosszú :)

A szövegre (is) figyeljetek :)

Tudom, hogy elkéstem vele, de erről muszáj véleményt mondanom: Klasszikus (azaz kötelező) olvasmányok, rövidített formában, és lefordítva mai magyarra. Hogy hangzik? Eddig még akár jó is lehetne, de...

Kutakodásom Jókai Arany emberével kezdtem (amit: bevallom nem szívesen vettem először kézbe, hogy aztán ne szívesen tegyem le), az első rossz jel az volt, hogy az eredetileg kb. 500 oldalas könyvet 160 oldalra fogyasztották le. Én több szót nem kívánok hozzátenni,beszéljenek helyettem a példák!

Az eredeti:

A Duna nyugati kanyarodásánál látszott egy fekete tömeg a víz közepén.

Timár Mihály szemügyre vette azt messzelátójával, s aztán visszakiáltott a kormányosra:

- Egy malom!

- Akkor megvert bennünket a Jézus!

Egy dunai malom jött a sebes árban szemközt, melyet a nagy vihar szakított le láncáról; tehát előreláthatólag egy olyan jármű, melynek se kormányosa, se legénysége nincs már, azok elmenekültek róla; az pedig rohan magára hagyva bomlottul, vaktában, s söpri el maga előtt sorszámra az útba akadó malmokat, s kergeti zátonyra a szemközt jövő terhes hajókat, amik nem tudnak előle elég gyorsan félreállni.

Itt pedig nincs hová félreállni. Kétfelől a Scylla és Charybdis.

A rövid verzió:

Egy fekete építményt látott közeledni a víz közepén.
– Egy malom! – kiáltott vissza a kormányosnak.
– Akkor végünk! – sóhajtott Fabula, s elfehérülő ujjakkal szorította a kormányrudat.

Az eredeti:

Amint ezt meglátta Trikalisz Euthym, visszadugta a handzsárt az övébe. Az első látványtól, mely a hajó orra előtt mutatkozott, veres lett az arca; a másodiktól elsárgult.

Odasietett Timéához.

Az a Perigrada sziklaormot nézte a távcsővel.

- Add ide a távcsövet! - szólt Euthym rémülettől rekedten.

- Ah! be kedves! - monda Timéa, mikor a távcsövet átadta.

- Mi az?

- Azon a sziklán apró marmotácskák laknak, s úgy játszanak egymással, mint a mókusok.

Euthym odairányzá a távcsövet az alulról jövő járműre, s szemöldei még jobban összehúzódtak, arca halálsápadt lett.

Timéa visszavette tőle a távcsövet, s újra fölkereste vele a sziklalakó marmotákat. Euthym átölelte jobb karjával a leány derekát.

- Hogy táncolnak, hogy ugrálnak! Egy kergeti a többit. Ah! be kedves.

És Timéa közel volt ahhoz, hogy az az ölelő kar hirtelen felkapja a levegőbe, s a hajómellvéden keresztül behajítsa a tajtékzó hullámba.

Hanem amit ezután a másik oldalon látott Euthym, az ismét visszaadá arcának eltűnt életszínét.

A rövid verzió:

Amint ezt Trikalisz Euthym meglátta, visszadugta a tőrt az övébe. Elsápadt.
Odasietett Tímeához.
– Add ide a távcsövet, kislányom! – szólt rémülettől rekedten.
– Ó, de édesek azok a mormoták – sóhajtott a lány –, nézd csak, azon a sziklán játszanak egymással, épp, mint a mókusok.
Euthym azonban nem a mormotákra volt kíváncsi. A török ágyúnaszád felé fordította a távcsövet.

Végezetül egy mindenki által ismert idézet, és annak "nagyszerű" újraértelmezése:

Az eredeti:

A patakban két gyermek fürdik: egy fiú meg egy leány. Nem illik tán, hogy együtt fürödnek, de ők ezt nem tudják: a fiú alig hétesztendős, a leány két évvel fiatalabb.

Az erdőben jártak, patakra találtak. A nap tüzesen sütött. A víz tetszett nekik.

Először csak a lábukat mártogatták bele, azután beleereszkedtek térdig. Gergelynek megvizesedett a gatyácskája, hát ledobta. Aztán az ingét is ledobta. Egyszer csak ott lubickol meztelenen mind a kettő.

Fürödhetnek: nem látja ott őket senki. A pécsi út jó messze van oda, s az erdő végtelen. Ha valaki meglátná őket, lenne is nemulass! Mert a fiúcska csak hagyján - az nem úrfi; de a leányka az a tekintetes Cecey Péter úr leánykája - kisasszony -, és úgy illant el hazulról, hogy senki se látta.

Még így csupaszon is látszik rajta, hogy úrileány: kövér, mint a galamb, és fehér, mint a tej. Ahogy ugrándozik a vízben, a két kis szöszke hajfonat ide-oda röppen a hátán.

- Derdő - mondja a fiúnak -, uttyunk.

A Gergőnek nevezett, soványka, barna fiú háttal fordul. A leányka belekapaszkodik a nyakába. Gergő megindul a part felé, a leányka meg a víz színén lebeg és rugódozik.

A rövid verzió:

A patakban két gyermek fürdött: egy fiú meg egy lány. Meztelenül lubickoltak, az erdő mélyén senki sem láthatta őket.
– Derdő – mondta az ötesztendős, szöszke kislány az alig hétesztendős fiúnak –, uttyunk!
A Gergőnek nevezett, soványka fiú hátat fordított, a lányka meg belecsimpaszkodott a nyakába. Megindultak a part felé, a kislány a víz színén lebegett.

(Ui.: Sorry minden hibáért, képernyő-billentyűzetet kényszerűltem használni.)

Minden idők egyik legjobb bandája: a Dire Straits. A következő videók azoknak szólnak, akik még nem ismerik őket, és azoknak, akik már igen.

Sultans Of Swing

Romeo And Juliet

Walk Of Life

És így tovább :)

1-2 órája láttam egy zseniális filmet, nem lenne szép, ha nem osztanám meg veletek. :) Engem ledöbbentett, felrepített, darabokra szaggatott, és önelégült mosolyt csalt az arcomra. Egy szóval: zseniális. (Ez viszont már mondtam.)

Kezdjük az adatokkal, amelyek már önmagában is a film megnézésére serkenthetik az olvasót:

Rendező, forgatókönyvíró, és még sokmindenmás: Giuseppe Tornatore

Főszereplők: Gérard Depardieu, Roman Polanski

Zenéjét szerezte: Ennio Morricone

A történet egy híres íróról, Onoffról (Depardieu) szól, akit a film során a Polanski által megszemélyesített felügyelő (akinek nem tudjuk meg a nevét, nem véletlenül :)) hallgat ki. A végül megdöbbentő, és egyben (legalábbis a főszereplőnek) megnyugtató dolog derül ki, és az értő néző csak ámul-bámul a nagy zsenialitáson, akárcsak Leonardo da Vinci-én szokás.

A kameramozgások és a képek rendkívül hatásosak, fokozzák a már amúgy is meglévő titokzatosságot, rejtélyességet, esetleg félelemetességet. (Hú, ez a kifejezés...namindegy) Ehhez még jön a zene is: Morricone-ban most sem csalódunk, a film a zene nélkül nem lenne ilyen hatással az emberre, és ez a bejegyzés sem született volna meg.

Végül a trailer:

1. Vadidegenek idejét ne pazaroljuk.
2. Az olvasó legalább egy olyan szereplőt igényel, akiért szurkolhat.
3. Minden szereplőnek kell akarnia valamit, még ha az a valami csupán egy pohár víz is.
4. Minden mondatnak az a dolga, hogy vagy a figura megértését, vagy a cselekmény kibontakozását segítse elő.
5. A történet végéhez minél közelebbre kell tenni az elejét.
6. Legyünk szadisták. Bármennyire kedvesek és ártatlanok a főszereplők, mérjük rájuk a lehető legszörnyűbb csapásokat. Hadd lássa az olvasó, hogy figuráink miféle matériából készültek.
7. Csak egy személynek tetsszen, amit írunk. Ha sarkig kitárjuk az ablakot és az egész kerek világot magunkhoz akarjuk ölelni, a regényünk csúnya tüdőgyulladást kap.
8. Minél előbb mindenbe avassuk be az olvasót. Fenébe az izgalmakkal. Az olvasónak olyan tökéletesen tisztában kell lennie, hogy mi miért és hol történik, hogy ha netán az egerek megrágják az utolsó lapokat, maga is befejezhesse a könyvet.

(by Kurt Vonnegut)